1930-ban születtem. Édesapám (Szűcs B. András) meghalt 1943-ban. A pap nagyon haragudott rá, mert törvénytudó ember volt édesapám, nagyon sokat olvasott. Amikor meghalt, másnap Imrét és Terit (a testvéreimet) hazaküldte a tanítónő az iskolából. A tiszteletes úr azt mondta, menjenek baptista iskolába. Így került Imre Avasújvárosba Elek Péterékhez. /Van benne jó is, meg rossz, de könnyebb hívőnek lenni most, mint akkor volt./
Én édesapám halálakor 12-13 éves voltam. Én voltam a családban a legidősebb férfi, nekem kellett szántani, meg mindent csinálni. Hat osztályom van csak – nekem ilyen “magas iskolám” van -, utána mentem leventének: minden csütörtök délután leventesapkában kellett megjelenni katonai gyakorlatra, de mindenkinek, nem számított a felekezet, és nem önkéntes volt, hanem kötelező. Ott is bántottak, de fiatalon nehezen fogtam fel, hogy miért.
Mentő tanító volt itt a parancsnok, aki nem annyira szerette a hívőket, mert emlékszem rá, egyszer Cs. Szűcs Bertit megverte. Az is avégett volt. Édesapám után Pali bátyám is meghalt hamar, akkor tértek meg többen: például Vincze Jóska bátyám, Szűcs S. Jóska bátyám – ezek kurátorok voltak a reformátusoknál, aztán átjöttek a baptistákhoz. De valóban megtértek, szolgáltak is aztán mind a ketten a gyülekezetben.
Minden évben pünkösdkor volt a bemerítés. Én már szerettem volna korábban, de nem engedtek, mert ilyen „jó” dolgokat csináltam. Azt nem mondom, hogy olyan rendkívüli bűnöket csináltam, mint a Bibliában van: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj… Én ezektől távol voltam. De hát az ember életében jöttek ám kisebb bűnök is. Akkor is a buszt meghajigáltam záptojással, Herczeg Pistával együtt. Ilyesmi volt. Rá kellett jönnöm, hogy ebből énnekem meg kell változni, az olyan bűnöket el kell hagynom. És hála Istennek sikerült is.
A meghallgatáson a prédikátor kérdezett minket a gyülekezet előtt, arra kellett válaszolnunk, már amire tudtunk felelni… És utána kiküldtek, hogy a gyülekezet mondja meg a véleményét. Így merítkeztem be 1946-ban, pünkösd második napján, Révész Sándor által a Tiszában. Nem tudok pontos számot mondani, de sokan voltunk akkor bemerítkezők.
Anyám az szigorú volt, hát nyolc gyerek volt, nem lehetett szépen bánni velük. Volt egy ilyen eperfa, az csak arra termett, hogy nekünk vágja a gallyakat.
Amikor az imaházépítés már előrehaladt, egyszer felállt Cs. Szűcs Sándor és Berti bátyám, hogy leállt az építkezés, mert nincs egy fillér se. És akkor felálltak többen. Vincze Jóska bátyám azt mondja:
‐ Itt van egy telek, eladom, és odaadom az árát.
Cs. Szűcs Sándor bátyám azt mondta, ő az egyik tehenét eladja. És utána sokan felálltak. Édesanyám eladta a hízót – nem öltünk disznót -, és odaadta az árát. Hogy bíztak Istenben, és megtartotta őket, és utána visszapótolta nekik.
1950. október 24-én bevonultam, aztán majd csak a következő év augusztusában jöttem szabadságra, mert a Bibliámat meglelték a katonaládámban. Sokáig ezért nem engedtek haza.
A leszerelésem után megnősültem. A rokonság Tiszaszalkáról származik. Anyósom és apósom is református volt, de később bemerítkeztek. A feleségem is gyülekezeti tag volt, itt tért meg. Amikor anyósom (szül. Szakács Irma) itt élt velünk, akkor még jól voltunk. Jó szívvel gondolok rá még ma is. Jó szellemű volt, jó akaratú.
A feleségem csak negyvenöt évet élt. Huszonhárom évig éltünk együtt, az utolsó hét évben már beteg volt. 1982-ben halt meg, a fiam akkor volt az egyetemen. Úgyhogy próbák azok voltak, na dehát a ló is elszabadul, ha zabola nincsen. Az ember is, ha minden jól megy… Úgy nem szeretem, ha a TV-ben azt mondja valaki: “Büszke vagyok…”. Ne legyen az ember büszke semmire, mert egyik napról a másikra oda a büszkeség, a vagyonnal, a pénzzel és mindennel együtt.
Én olyan nyugodt vagyok, afelől is, hogy mikor halok meg. A Jósten kezében van, ne az én kezemben legyen. Akkor van baj, ha az embernek a saját kezében van az élete.
Szűcs B. András visszaemlékezéseit lejegyezte:
Szólláth Imre és Zita
2019. augusztus
