13Most tehát, akik azt mondjátok: „Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk”, 14azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. 15Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.
Jakab 4,13-15
Jakab apostol az alázat és a gőg ellentétpárok taglalásába ágyazva írja a fent említett sorokat. Isten legalább egyszer – globális szinten – már megintette ebben a témakörben az emberiséget. Bábel tornyának történetében részletesen olvashatunk erről (1Móz 11,1-9). Akkor a föld népességének szétszélesztésével, napjainkban a föld népességének helyben tartásával, a helyzet uralhatatlan tényével akar bennünket jó belátásra, alázatra hívni.
Talán nem elbizakodottság feltételezni korunkról, hogy terveiből, számításaiból kihagyja az Istent. Sokszor még csak névlegesen sem jelenik meg Isten a népek gondolkodásmódjában. És ha névleg meg is jelenik, akkor is kérdés: mennyire számol valóban egy nép, egy közösség, egy régió, egy család Isten mindenhatóságával, gondolataival, akaratával… Most tanulhatjuk ezt. „azt sem tudjátok, mit hoz a holnap”. Az én generációm ezt még nem igazán élte át. Idősebb, sokat látott emberek (1956, világháborúk, stb.) már ismerhetik ezt az élményt.
Istenre utaltságunkat a naponta tapasztalható elővigyázatossági intézkedések láttán még jobban elmélyíthetjük. Bizonyára nem csak bennem fogalmazódik meg számos olyan kérdés a vírusfertőzés terjedésével, annak gazagasági hatásaival, a gyülekezetek, hívő közösségek kapcsolattartásával, stb. kapcsolatban, amelyre nem tudunk választ adni. Ez nem feltétlenül baj. Isten néha ilyen helyzetek elé állít bennünket. Csak most úgy nagyjából egyszerre, mindenkit. Vajon tanulunk-e belőle? Megfogalmazódik-e a hálaadás és a dicsőítés annak nyomán, hogy mi nem tudjuk ezekre a kérdésekre a választ, de Ő igen?!
Végezetül Ezékiel próféta tapasztalása jut eszembe. Isten elviszi őt egy csontokkal teli völgybe, és megkérdezi tőle: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Elbizakodottságra abszolút nem, de még halvány reménységre sem adnak okot a száraz csontok. Ezékiel válasza azonban többet rejt magában, mint emberi logika. Nem azt mondja, hogy: nem. Válasza egyszerre alázatos, és egyszerre Isten hatalmát elismerő, nevét dicsőítő. „Én így feleltem: Ó, Uram, URam, te tudod!” (Ezékiel 37,3) A mi holnapunkra, következő heteinkre is Ő tudja a választ. És ez a hívőknek, az Ő gyermekeinek elég.
Adjunk ma hálát azért, mert a mi Istenünk a „nincs más Isten”, kérjünk bocsánatot azért, ha mostanában erről megfeledkeztünk, és hódoljunk előtte!
Ámen
2020. március 17.
