„Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá.”
Lk 19,31
A gyülekezetből sokan hozzájárultak az imaház építéséhez olyan módon is, hogy a meghizlalt disznót, tehenet, jószágot, különböző dolgokat, amit lehetett pénzzé tették, és az a gyülekezet javára lett szánva.
Mivel mi egy szobában éltünk, mindent lehetett éjszakánként hallani. Egyszer arra lettem figyelmes hajnaltájt, hogy édesapám nyöszörög, forog, nem leli a helyét. Pedig általában úgy aludt, hogy imádkozás után hanyatt feküdt összekulcsolt kézzel, és reggel úgy ébredt fel, meg sem fordult közben. Édesanyám megszólalt (ők úgy hívták egymást, hogy: Hé!):
-Hé, bánt valami?
-Nem.
-Na, de elmondhatod nekem. Ugye a tinó?
-Igen.
-El akarod adni?
-Igen.
Másnap volt a vásár a közeli városban. Még nem is reggeliztünk tán, édesapám szólt nekem:
-Jössz velem? Megyek, viszem a tinót a vásárba.
Elindultunk, hajtottuk a tinót, én fogtam a kötőfékjét. Cs. Szűcs Sándor bátyám éppen kijött a kapuba, és kérdezte:
-Hova mentek?
-A vásárra – mondja édesapám.
-El akarod adni a tinót?
-El.
-Akkor én is megyek!
Megérkeztünk a vásárra. Rövid idő alatt megjelent három ember, volt köztük egy kupec, meg kettő, aki ezt kísérte. Kérdezték, hogy mennyiért adja a tinót. Édesapám mondott egy összeget – mostani eszemmel azt tudnám mondani, gyerekként számomra igen nagy összeg volt új forint formájában. S akkor azt mondta a kupec:
-Háá, sok lesz az! Akkor maga ezt a tinót hazaviszi!
Azt mondta neki édesapám:
-Nem fogom hazavinni, mert én beszéltem a Jóistennel, és azt mondta, hogy ennyit kérjek érte, és én megvárom, mert nekem azt is mondta, hogy itt van a vásáron az az ember, aki ezt meg fogja ennyiért venni.
Elmentek egy kicsit messzebb, megbeszélték és visszajöttek. Addigra jött egy másik vevő is. Az is megkérdezte. Hú, méltatlankodott nagyon. És akkor azt kérdezte a kupec:
-Kell magának akkor ez a tinó, vagy nem?
-Hát az nekem nagyon drága!
-Na akkor tudja mit? Meg van véve!
Kifizették, s elindultunk haza.
Valahol az úton találkoztunk Sándor bátyámmal, aki hozta az ő ajándékát, az Istennek szánt állatot, és megkérdezte:
-Eladtátok?
-Igen.
-Mennyiért?
-Ennyiért.
-Nem volt az sok egy kicsit?
-Megadták érte – mondta édesapám. Csak azért kérdezte, hogy mennyire tartsa az övét, mert ismerte a két jószágot (tényleg nagyon szép volt). Édesapám örült, hogy amit odaszánt, azt oda tudja tenni.
Eltelt egy év. Egyszer megkérdezte az egyik szomszédunk:
-Nem mertem megkérdezni tőled – mert ismerlek –, hogy nem sajnáltad azt a gyönyörű tinót eladni?
Azt mondta édesapám:
-Nem, mert én azt nem magamnak neveltem, hanem Istennek.
És eltelt egy kis idő, megellett a tehén egy gyönyörű borjút. És akkor azt mondta édesapám:
-Látod, én ugyan eladtam, de itt van, és egy év múlva már ez is lesz egy olyan, ami igavonó állattá válik.
-Igen! – azt mondja a szomszéd. -Azt már figyelem régen, hogy amibe ti éltek, abban nem a ti tudásotok van benne, hanem a Jóisten segítsége.
Szűcs Bertalan visszaemlékezéseit
lejegyezte Szólláth Imre Rudolf,
2020. decemberében Rákosszentmihályon
