Egyike voltam azoknak, akik 1961. augusztus első vasárnapján ott álltak a nagydobosi imaház bemerítő medencéjénél, és gyerekfejjel, de mégis meggyőződéssel vállaltam a bemerítkezésben megnyilvánuló tanúságtételt. Visszatekintve az elmúlt 60 évre érdemesnek tartom megosztani a következő összegző gondolatokat az olvasókkal. A szülői házban megismert hitvalló életvitel, valamint a gyülekezetben gyerekfejjel is megismert és elfogadott igazságok egy percig sem tették kétségessé azt, hogy helyes az az út, amelyen a társaimmal együtt elindultunk. Természetesen nem voltam képes akkor felmérni és előre látni azokat a magamban meglévő fogyatékosságokat, hiányosságokat valamint a külső nehezítő körülményeket, amelyek ezen az úton aztán majd megjelennek. Mert megjelentek. Egy hónap múlva kiszakadva a családi és gyülekezeti környezetből, szigorú – hitéleti lehetőségekben rendkívül korlátozott – kollégiumi körülmények közé kerülve, nem sikerült megélni azt az „életet”, ami egy frissen bemerítkezett hívőt kellett volna, hogy jellemezzen. És ez az állapot még jó néhány éven át jellemző volt rám is. Ami úgy jellemezhető: tudom hova tartozom, kiben hiszek, de a mindennapi megélés inkább a langymeleg, mint a forró állapothoz hasonló.
A megmagyarázhatatlan azonban az, hogy Isten még az ilyen állapotban élő „hívő” emberről sem mond le. A benne meglévő hiányosságok és külső nehezítő körülmények ellenére is mindent megtesz azért, hogy megvalósuljon, amit adott gyermekével kapcsolatban eltervezett. Így velem is. Hogyan? Ad melléd pl. olyan házastársat, aki segítséget nyújt, aki biztat és támogat, aki a hibáidra is szeretettel mutat rá. Aztán megnyit megújulási lehetőségeket, és ha azt komolyan veszed, élsz vele, tapasztalod áldásait és növekedni fogsz. Olyan szolgálati feladatokra kapsz megbízást, amelyért nem te harcoltál, vagy érdemeltél ki, és elvégzéséhez mindig megkaptad a szükséges erőt, időt, értelmet. A szolgálati lehetőségek, események olyan testvéri kapcsolatok létrejöttét eredményezik, amelyekről nem is álmodtál. Gazdagon tapasztalhattam áldását a mindennapi munka eredményeiben is. Istennek őrző kegyelme minden nap –mind-e mai napig – megújult egész családom felett. Voltak természetesen nehézségek is. Betegségek, kudarcok, konfliktusok, csalódások a magánélet és a hitélet területén egyaránt, de azt, hogy nem számíthatok Istenre, vagy hogy magamra hagyott volna, soha nem éreztem.
Az elmúlt hatvan évben olyan változásokat élhettünk át, ami azt sugallja, hogy egyre kevesebb idő jut dolgokra. Felgyorsult az idő, szoktuk mondani. Ezek a változások átalakították a mindennapi élet ritmusát, a közösség élet gyakorlásának rendszerét és módszerét, az „időtöltés” tartalmát és formáját. Ugyanakkor olyan lehetőségeket is kaptunk, amelyek segítenek a „felgyorsult idő” kezelésében, pl. közlekedés, tömegkommunikáció stb. Van azonban valami, amit vallok; a hitből fakadó időtöltésen minden körülmények között áldás van. Az Istennel való kapcsolatom „gondozására” fordított, a tőle kapott szolgálatok elvégzésére szánt, a testvéri kapcsolatok ápolását, a gyülekezeti közösség építését elősegítő idő soha nem volt és nem lesz haszontalan időtöltés.
Összegzésül: az elmúlt 60 évre visszatekintve hálát adva csodálkozom
- Isten meg nem érdemelt szeretetén,
- szeretetéből fakadó áldásainak gazdagságán,
- bizalmán, hogy tudott hasznos szolgálatokkal megbízni,
- Jézus sebeiben kapott gyógyuláson, a kegyelemből kapott üdvösségen,
- bűneim bocsánatának bizonyosságán és valóságosságán.
És tudom, ígérete megáll: „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46,4) Erre az ígéretre támaszkodva az én Urammal, az Úr Jézussal akarom a még előttem levő pályát megfutni, és testvéreimmel együtt beérkezni abba a célba, ahol majd szemtől szembe látom meg Őt.
Vásárosnamény, 2021.07.28.
Dr. Szűcs Zoltán
(Illusztráció: A Nagyvarsányi Általános Iskolában 1961-ben végzett évfolyam egy része kb.1959-ben. Az 1961-ben bemerítkezők közül a képen megtalálható Bancsi Ibolya, Bodnár Éva, Pályka Irén és Sebestyén Zoltán.)
