1Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelki emberekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint Krisztusban kiskorúakhoz. 2Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, 3mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? 4Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e? 5Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. … 21Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; 22akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. 23Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.
1Kor 3,1-5 és 1Kor 3,21-23
A korinthusi gyülekezet tagjait megfertőzte az a gondolat, hogy versenyt űzzenek abból, hogy ki kit nevezhet meg „lelki atyjának”. Érdemes megállnunk és végiggondolnunk, mi is húzódik meg a kérdés hátterében. Miért lehetett ez fontos egy korinthusinak? Felfedezni vélhetjük ebben a magatartásban a vágyakat. Azokat a vágyakat, amelyek azt sugallják: „Az én megtérésemben nem akárki működött közre…” Versenyt űzni abból, amihez semmi közöm nincs, enyhén szólva is érdekes. Pál kétféleképpen is megpróbálja ezt érzékeltetni. Egyfelől nem számít, ki által lettetek hívők! Teljesen érdektelen kérdés. („Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál?”) Ha pedig ez nem lenne elég: minden a tiétek! Pál is, Apollós is, Kéfás is közös kincse és hálaadásra adó oka a korinthusiaknak. De az apostol csavar még egyet. Nem is az a fontos, hogy minden a tiétek, hanem hogy „ti viszont Krisztuséi” vagytok!
És itt álljunk meg egy pillanatra. Olyan világban élünk, ahol a vágyaink, az annak való teret adás abszolút előre sorolt kérdés. Minden ezért van! A karácsony, de minden ünnep arra hív, hogy vásároljunk. Minden úgy van beállítva, mintha a lehető legnagyobb szükségünk lenne rá. És be is kapjuk a horgot sokszor. Mi, akik Krisztust várjuk vissza, tudunk-e szembe menni az árral? Nem magunk körül forogni, hogy mim van/mim nincs, mit kellene még meg/beszerezni, hanem át tudom-e adni magamat annak az igazságnak, hogy Krisztusé vagyok, és (Őbenne) minden az enyém?! Megvan ennek az arcunkról (még a maszkon is át)sugárzó öröme? Érződik ez a boldog megelégedettség és gazdagság a beszédünkön, döntéseinkben és magatartásunkon?
Legyen ez egyre inkább így!
Szólláth Imre Rudolf
