Isten megengedő akaratából nekem is találkozni kellett a koronavírussal. A betegség lefolyása nem különbözött egy „átlagos” megfázásos tünetegyüttestől: torokkaparás, arcüregi panaszok, köhécselés, hőemelkedés… mindegyik kezelhető volt a szokott és bevált gyógyszerekkel, módszerekkel.
Miután a tüneteim megszűntek, beszéltem az orvossal, és tulajdonképpen megkaptam az engedélyt, hogy újra közösségbe mehessek. De ugyanennek a napnak az estéjén elkezdett zsibbadni a tarkóm, ami szokatlan volt ugyan, mégis arra gondoltam, hogy másnap reggelre majd biztosan „kialszom”. Épp az az ige került elém, hogy „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsolt 30: 6). Ezután már biztosra vettem, hogy a bajom reggelre teljesen elmúlik…
Nem múlt el. Másnap reggelre még jobban éreztem a zsibbadást, s ahogy telt az idő, végül már az egész fejem zsibbadni kezdett. Délutánra a zsibbadás még tovább terjedt: először a felső, majd az alsó végtagjaim következtek. A nap folyamán férjemmel többször is Isten elé hoztuk a helyzetemet, bízva a szabadulásban, és kérve a bölcsességet, hogy mikor és hová forduljunk segítségért. Próbáltunk felkeresni egy neurológust, de nem sikerült elérni. Próbáltam kezelni magam egy-két itthoni gyógyszerrel, hátha segítenének. De az állapotom egyre rosszabb lett. Végül estefelé felhívtuk az orvosi ügyeletet. A kikérdezés után az orvos azt javasolta, hogy menjünk Covid-ambulanciára. Mivel a Covid-ambulancia vélhetően tele van aktív fertőzöttekkel, nem mertem elmenni.
Eljött az éjszaka. Ekkor már annyira zsibbadtam, és féltem, hogy azt mondtam a férjemnek, figyelgessen néha, mert ha baj van, lehet, hogy nem fogok tudni szólni sem neki. Imádkozva feküdtünk le. De sajnos, nem tudtam elaludni. A pánik hullámokban tört rám, s abban a pillanatban, amikor épp elaludtam volna, felriadtam. Órákon keresztül ez ment, képtelen voltam elaludni, és a zsibbadást végül már a mellkasomban, az arcomban és a nyelvemben is éreztem, és a koponyámat a két halántékomnál mintha erősen összeszorították volna. A végtagjaimat bárhogyan helyeztem el, fájtak, zsibbadtak. Többször felkeltem, imádkoztam, igét olvastam. Majd újra aludni próbáltam, de sehogyan nem sikerült, állandóan felriadtam, és a tünetek egyre fokozódtak. Már arra gondoltam, hogy lehet, hogy Isten nem akar meggyógyítani… Lehet, hogy meg kell halnom, s mi lesz akkor a férjemmel és a gyerekekkel?!
Aztán éjjel három és négy óra között, valahol az alvás és az ébrenlét határán hallottam (nem a fülemmel, hanem a szívemmel), hogy Isten kimondja fölöttem ezt az igét: „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked…” (Ézs 54: 7-8). És ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha a betegséget „kihúzták” volna belőlem: ellazultak a tagjaim, elmúlt a zsibbadás, a görcsös félelem. Csodálatos szabadulás volt, és örök lecke lett ez számomra (amit elméletben tudtam, de most a bőrömön és a testemben tapasztaltam meg): Istennek bármikor bárkit bárhogyan bármiből van hatalma megmenteni – csak egy szót kell szólnia! Megértettem azt is, hogy még terve van velem, még nem vetett el, nem oltja el a pislogó gyertyabelet.
Másnap a zsibbadás újra elkezdődött, de már nem volt olyan erős, mint előtte. Sikerült orvost találni, aki elküldött a megfelelő vizsgálatokra, de még mielőtt meglett volna az eredmény, a tüneteim Isten kegyelméből tulajdonképpen négy-öt napon belül teljesen megszűntek. Az orvos szerint a Covid-fertőzés utóhatása volt az egész.
Dicsőség Istennek, hogy ilyen türelmesen neveli, tanítja az Ő gyermekeit, s hogy a szenvedésben, ha egy időre el is rejti arcát, bizonnyal újra megkegyelmez, megszabadít Tőle rendelt módon és időben! „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent.” (Jób 19: 25-26)
Szalacsi Dóra
