„Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.”
Zsid 13,7-8
A nagyvarsányi gyülekezet lelki neveltje vagyok. Itt láttam meg a napvilágot – lelkileg. Velük ünnepeltem az első pünkösdömet, s láttam az övékét is. Péter apostollal mondom:
„…nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk!” (ApCsel 4,20)
„…ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.”(2Pt 1,18)
Nagyvarsány küldött a szemináriumba, és ezt nem szégyellem. Azon prédikátor lettem, aki tizenhat évig jártam az ország gyülekezeteit. Volt tapasztalati súlyegységem, s össze tudtam mérni az állapotokat. E nézőszögből említem meg e jubileumon Nagyvarsány pünkösdjét.
A perben döntő fontosságú a szemtanú és a tárgyi bizonyítékok. Ilyen szemtanúk vagyunk itt néhányan, kik láttuk és átéltük Nagyvarsány pünkösdjét.
Az időben baptistává lenni egyenlő volt megtérni! Ismeretkörömön belül nem volt más lelki közösség, mely evangéliumilag ilyen átütő erővel bírt volna. A hívők új életének pedig olyan híre volt, hogy a bennük működő erőt az ellenség is kénytelen volt elismerni. Megtérésem előtt egy hívővel sem beszéltem, de jó hírük olyan hatással volt rám, hogy 21 éves koromban, mint római katolikus fiú, szobánkban térden állva kértem Istent, segítsen olyanná lenni, mint a hívők. Aznap délután hívő fiúként jöttem át beiratkozni (felvételt kérni a gyülekezetbe). Délután 4 órakor Kisvarsányban, Szőke Elek udvarán szavaltam az 50. zsoltárt. Másnap este a házunknál tettem bizonyságot az összesereglett nép előtt: „Meg kell térni!”
Életük átütő erejéből egyet mondok el: Szűcs B. András szénát venni járt Ilken Gergely Károlynál.
„Hány szekérrel van a boglyában?” – kérdezte a vevő.
„Ennyivel”- hangzott a válasz.
Akkor megmérte a szélét-hosszát, belefúrta a kezét, milyen kemény. Kihúzott egy marékkal, megszagolta, és azt mondta a vevő:
„Egy szekérrel több van benne!”
A fiai hordták be, s csakugyan annyi volt, mint a vevő mondta.
Gergely Sándor megtért.
Ilyen volt Szűcs B. András prédikációja. „Aki vagy, oly hangosan kiabál, hogy nem lehet tőle érteni, hogy mit mondasz!” Így győztek ők az igével. Nem ismerték a stilisztikát, a retorikát, de az volt nekik az ige, mint Dávidnak a pásztortarisznya Góliát ellen: Győzelem!
„Aki győz, örökségül nyer mindent!”
Az igével nemcsak győztek, mint az Úr a kísértésben, hanem táplálkoztak is. Bár az ige a legjobb eszme, szociális alaptörvény, de az élet kenyere is, amely táplálja egészséges fogyasztóját.
„Isten beszéde lakozzék bennetek!”
Ha felszívódik bennem, életté lesz ez.
„Úgy szeressétek egymást, amint én…”
Iparrá süllyed az ige annak számára, aki csak másnak főz belőle. (Beteg szakács éhen hal a király konyháján is!) Akinek nincs hordereje, azért gyenge, mert nem táplálkozik igével.
A Szentlélek a legjobb pedagógus.
Véghetetlen egyszerűségükben is kitűnően tudtak nevelni a „Szűcsök”:
Mögöttem ült a két Szűcs. Azt kérdezte András a Páltól:
„Hogy csináljuk, Pali testvér?”
„Kettő-három szóljon” – volt a válasz. (Szólás alatt az igehirdetést értette.)
Hatan voltunk fiúk: Cs. Szűcs Sándor, Tóth Sándor, Virág József, Papp Gábor, Papp Sándor és én. András bátyánk magához intett bennünket s azt mondta:
„Kettő ma vezet imaórát, kettő jövő vasárnap, s kettő azután. Egy éneket diktál, s egy harmóniumozik. Egyszerre boruljatok le imára, s egyszerre álljatok fel, hogy szép is legyen a szolgálat! Pali, te Herczeg Lacival igét hirdetsz, rövid és erős legyen, mint a hordókötél. Én majd kurtán hozzászólok.”
Négyen mentünk fel imaóra vezetéshez, négyen istentisztelethez, a diktáló és a harmónista. Egy vasárnap délelőtt nyolc-kilenc személy szolgált. Azóta is „varsányi szemináriumnak” nevezem ezt, melyben a Szentlélek az igazgató.
Amíg nem volt harmóniumunk, Szűcs Mihály bátyánk volt a kántor. Imaóra előtt fél óra hosszat énekelgettünk.
„Szántsunk a magvetés előtt, testvérek” – mondta Mihály bácsi. Ennyi szolgálat után negyedtizenkettőkor András bácsi hirdetéseket mondott.
Nem tudom, van-e az országban olyan körzet, amely ennyi prédikátort adott volna az evangéliumhirdetésnek, mint a Nagyvarsányi Körzet. A Szentlélek ellenállhatatlan kényszere alatt és Czine Ferenc prédikátor megbízása alapján indultunk el missziói körutakra ezen a vidéken: Borbás Sándor, Mészáros Lajos és csekélységem. Előszeretettel mentünk oda, ahol még nem voltak hívők. A legnépesebb bemerítési ünnepélyt Vásárosnaményban tartottuk 1926-ban, amikor harminckét lelket merítettünk be. Udvarnoki András végezte a szertartást. Miért tette meg e tömeg a tíz kilométeres utat a Kraszna híd alá? Naményért. Ninive és Samária vádolja az ítélet napján…, hogy nem tértek meg.
Életrajzom írásánál ezt az időt találtam életem legszínesebb és legtermékenyebb idejének. Három és fél év alatt Ilken és Nagyvarsányon kívül hetvenhét községet illetve várost jártam be, ahol bizonyságot tettem az újjászületésről. Néha-néha alkalmi munkába mentem (hála az Úrnak). Ez idő alatt sem gyülekezet, sem személy annyi útiköltséget nem adott, hogy a Tiszán, Szamoson, vagy Krasznán, Túron átkelhettem volna érette a réven. (Két evangélista társam munkáját én nem tudom.)
A nagyvarsányi körzetnek nem volt olyan gyülekezete vagy körzetében község, amelyben énekkara és fúvószenekara meg ne jelent volna, persze a fél gyülekezet kíséretében. Akit meg akartak fenyíteni, az nem jöhetett missziói utakra! Anyagilag nehéz idők voltak ezek, de lelkileg az „aranyparton” éltünk.
Ebben a lelki légkörben könnyű volt úgy átforrósodni, hogy néhányan végleg a missziómezőre léptünk. Sorrendileg: Mészáros Lajos, Vass Ferenc, Barabás János (vértanú prédikátor), Molnár Bertalan, Kozák Sándor, Révész Sándor, Szilágyi Sándor, Révész László, Révész Benjámin, Szűcs József, és nem utolsó sorban Borbás Sándor. Az Úr tudja, nem ez a tűz hatott-e Fábián Miklós, Margitai Lajos, Gerzsenyi Albert prédikátorokra is. Szűcs B. Andrást az első helyen kellett volna említenem, de őt anélkül is mindenki ide számolja.
A küldöttek eme sorának az az ige volt az akkumulátora:
„Menjetek el e széles világra és tegyetek…,” (Mt 28)
Nem véletlenül foglaltam e két szóba a jubiláló gyülekezet előtt mondanivalómat: „Nagyvarsány Pünkösdje”, mert ahány hívő, annyi zsarátnok volt. Hát nem követésre méltó életek ezek?
„Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, figyelmezvén az ő életük végére!”
Tahi, 1969. június
Vass Ferenc
(Megjelent a Varsányi Templomőrző 2001. februári számában)
(Illusztráció: A Budapesti Baptista Theológiai Szeminárium oktatói és hallgatói, az 1924-28-as és 1926-30-as évfolyam)
