Révész testvér a lelkipásztorunk lett (1935-ben). Mindig nagyon szeretett jönni hozzánk, mi is szerettük őt. Nagyon barátságos volt a gyerekekhez és felnőttekhez is. Mindig, ha szóba kerül, megjelenik előttem az a mosolygós, derűs arca.
…
Behívták Révész testvért katonának, és a huszárokhoz osztották be. Akkor volt, hogy felszabadult Beregszász, megnyitották a határt, és itt vonultak el lóháton a katonák Beregszász felé.
-Jönnek a huszárok, jönnek a huszárok! – kiabálják a gyerekek, hallják a felnőttek, öregek is.
És mi, gyerekek, szaladtunk. Egyesek szakítottak virágot, én is szakítottam pár szálat, és szaladtam én is. Ahogy felérek, éppen akkor vonult el Révész testvér. Én meg kiabálok:
-Révész bácsi, az ÚR áldja meg!
Le ugye nem szállhatott, de amennyire lehetett, megcsendesedtek a katonák. Hát annyira örültem akkor is, hogy a szemem sírásba ment át. Hát aztán jövök haza, újságolom édesapámnak:
-Itt ment a Révész testvér, itt ment a katonákkal. Ő is látott és integetett, aztán köszönt: „Az ÚR áldjon meg, Jolánkám!”
Hát olyan öröm volt! Elmúlt.
Tizennégy éves koromban merítkeztem be, 1939 októberében. Fél évvel a bemerítés előtt megtörtént a tagfelvétel. Hárman voltunk: Gergely Jolánka, Filep Ilonka és én. Mindhárman fiatalok voltunk. Révész Sándor bácsi kérdezgetett. Azt már nem tudnám megmondani, a kérdések mik voltak. Nem tudom, hogy ki volt-e tűzve Varsányba a bemerítés, de utána be kellett vonulnia Révész testvérnek, katonának.
Ősszel megtudtuk, hogy bemerítés lesz Doboson. Édesapám meg Baráth Gergely bácsi a délutáni istentisztelet után megbeszélték:
-Menjünk el, Fejes testvér, én is elmegyek.
Gyalog indultunk el Vásárosnaményba, felültünk a vonatra, tudtuk, hogy akkor megy. Mikor megérkeztünk, már sokan voltak bent. Először is beszéltünk Borbás testvérrel, hogy engem Révész bácsi felvett, és én szeretnék bemerítkezni, mert nem tudjuk, hogy Révész testvér mikor szerel le. (A társaim nem akartak akkor merítkezni, az ő bemerítésük később volt Nagyvarsányban, a Tiszában.) Borbás testvér megbeszélte a gyülekezetvezetőkkel és Molnár testvérrel. Megbeszélték a dolgot, engem is előhívtak. Az idő nagyon rövid volt, csak azért hívtak oda mindenkit, aki bemerítkezik, hogy egy kicsit beszélgessenek velük. És akkor elengedtek a helyünkre, én is elmentem oda, ahol ismerősök voltak. Egyszer mondják, hogy a bemerítkezők jöjjenek ide előre, adjanak nekik utat a többiek. Én is megindultam, aztán egyszer csak Bodó Juliska megkapott engem. Azt mondja:
-Kislány, ne járkálj, nem szabad most már járkálni, le kell ülni. Most azoknak kell menni, akiket meríteni fognak.
-Hát azért megyek, mert azt mondták, hogy akik merítkezni akarnak, menjenek. Hát én is most merítkezek, azért megyek. Tessék engedni.
-Jaj, bocsánat, kislányom – elkezdett simogatni. – Eredj akkor, ne várjanak!
Mindig, amikor megyünk Varsányba a kocsma felől, nem a prédikátorlakást látom, hanem a régi imaházat. Mindig az az ének jut eszembe:
„Tudok egy szerelmes kápolnát, ott időzöm szívesen…
Testvéreimmel én az URat dicsérhetem.”
A bátyámnak (Fejes Bertalan) is ez volt a kedves éneke. Tizenkét évesen merítkezett be édesapámékkal együtt a Krasznába. Én akkor 3-4 hónapos voltam. Amikor elég idős lett, ő is tanult hegedülni. Tóth Gábor volt akkor tanítani a fiatalokat. Akkor volt ez új ének – lapról, nem volt még karénekes. Otthon mindig az ablakpárkányra tette az éneklapot, játszotta azt az éneket, én meg a kiságyamban hallgattam. Nem csak játszotta, hanem énekelte, és annyira belém ivódott ez az ének, hogy sokszor itthon is elénekeltem.
özv. Gergely Sándorné visszaemlékezéseit lejegyezte:
Szólláth Imre és Zita
2019. augusztus
